Kégl Sándor középbirtokos nemesi család sarja volt, a család eredetét a következőképp rekonstruálhatjuk. 1

A fennmaradt dokumentumok, illetve a genealógiai források szerint a családnak két ága volt, amelyek közötti vérségi kötelék a kezdeti időkben nem bizonyított. A magyar nemességet is külön kapták, a Kégly ág 1623-ban II. Ferdinándtól, a Kögl ág pedig 1762-ben Mária Teréziától. Ezért címerük is különbözött. 2 A 19. században az eltérő címerhasználat ellenére a család két ága már ápolta a rokoni kapcsolatokat. Ekkorra már a névhasználat is azonossá vált, elsősorban Kégl, ritkábban Kégly alakban. Kégl Sándor családja a Kögl ágból származott, ezt mutatja a síremlékén látható címer is.

Nemes Kégl János és Farkas Éva 1806. január 8-án Felsőpakonyban kötött házasságából 17 gyermek született, 3 köztük tizennegyedikként látta meg a napvilágot Sándor (Alsópakony, 1825. február 5. – Szentkirálypuszta, 1905. aug. 14.), akinek nagyjeszeni Jeszenszky Teréziával 4 (Délegyháza, 1838. március 3. – Szentkirálypuszta, 1894. március 4.) 1860. június 14-én kötött házasságából 5 gyermek született: Mária (Szunyogh, 1861. május 1. – Pusztaszentkirály, 1874. január 13.), Sándor (Szunyogh, 1862. december 1. – 1920. december 28.), János (Pusztaszentkirály, 1865. január 1. – 1925. október 15.), József (Pusztaszentkirály, 1867. június 19.– u.o., 1874. febr. 8.) és Teréz (Tessa) (Pusztaszentkirály, 1869. július 26. – u.o., 1920. dec. 28.). A gyermekek közül csak hárman érték meg a felnőtt kort, Mária és József kisgyermek korában himlőben meghalt. Sándor, János és Teréz szerető és összetartó testvérek voltak, akik azonban önálló családot nem alapítottak.

Id. Kégl Sándor földbirtokosról kevés információval rendelkezünk, az azonban bizonyos, hogy ő is tanult, nyelveket aktívan használó, a szellemi dolgok iránt is érdeklődést mutató ember volt, aki támogatta fia tudományos pálya iránti elkötelezettségét. Birtokainak központja a Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyei Áporka községhez közeli Pusztaszentkirályon volt. Jóllehet a birtokkal érintőlegesen Sándor és Teréz is foglalkozott, annak vezetését azonban – édesapjuk halála után – leginkább János látta el.

Kégl János bátyjához hasonlóan magántanulóként folytatta középiskolai tanulmányait, majd jogot végzett. 1889-ben, amikor Kégl Sándor Perzsiában tartózkodott, János egyévi önkéntesi szolgálatát teljesítette a huszároknál. Ottani életéről apjuk számol be 1889. november 5-én kelt levelében Sándornak: „Jani egészséges – Húsvétra káplári előléptetést reményel, sőt év végén a’ tiszti rangot is kétségtelennek tartja; – feljebbvaló tisztjei szeretik, némikép becsülik is – fülheggyel hallotta őket egymás közt úgy nyilatkozni: ’hogy úgy hiszik mikép Kégl lesz az önkéntes huszárok közt a legjobb lovas’ – .”

János szerette választott szakterületét, és a jogtudomány iránti vonzalmát, – ami szerinte nem egyenlő a tételes joggal –, hosszabb levélben fejtegette bátyjának. E tárgykörben több publikációja is napvilágot látott (Az ági öröklésről; Az öröklési jog reform kérdései). Mindemellett egész életében mezőgazdasággal foglalkozott, különösen a lótenyésztés érdekelte és nagy gondot fordított a családi birtokra. 1925-ben bekövetkezett halálakor mintegy 410 holdas birtok maradt utána, amelyen mintatehenészet és sertéstelep is működött.

1925. január 14-én kelt és szeptember 30-án kiegészített végrendeletében a birtokot fő örökösként az államra hagyta azzal a kikötéssel, hogy ott egy éven belül csikótelepet létesítsenek. Ez létre is jött, s megalakult a Pusztaszentkirályi Magyar Királyi Méncsikótelep. Vagyonából alapítványokat is hozott létre: a peregi katolikus templom újjáépítésére és kibővítésére, 5 az áporkai hitelszövetkezet részére építendő székház építési költségeire, az áporkai állami elemi iskola szegény gyermekei könyv és tanszerszükséglete számára.

A legfiatalabb testvér, Teréz kiváló képességekkel, kitűnő nyelvérzékkel rendelkező hölgy volt, aki szellemiekben társa tudott lenni tudós bátyjának. Kégl tanítványa, Gaál László mesteréről írt nekrológjában 6 így ír róla: „[Sándornak] megvolt megfelelő társasága is nagy műveltségű s mintegy tíz európai nyelvet beszélő nővére személyében, akivel … tudományos témáit megbeszélte, a nyelveket praktikusan gyakorolta s valószínűleg az ő ösztönzésére írta angol tárgyú dolgozatait.” A hagyaték tanúsága szerint a két testvér nemcsak napi feljegyzéseit írta közös füzetbe, hanem Teréz részt vett bátyja angol irodalommal foglalkozó tanulmányainak megszövegezésében, lejegyzésében is. Ennek pontos módja tisztázatlan, de pl. Kégl 1913-ban megjelent Shelley-értekezésének 7 első fogalmazványa Teréz kézírásában maradt fenn, amelyet feltehetőleg Sándor diktált, s később saját kezűleg javított.

Kégl Teréz maga is írogatott, kéziratban fennmaradt Újabb angol regények c. tanulmánya és Aki sokat szeretett című novelette-jének töredéke.

Teréz széles érdeklődési körébe az irodalmon és a nyelveken túl a fotográfia is beletartozott. Lelkes amatőr fényképész volt. Ezzel kapcsolatos tapasztalatairól írt cikkét 1906. december 24-én közölte Az amatőr c. szaklap. Valószínű, hogy a családról és a birtokról fennmaradt és itt látható felvételek (MTA Könyvtára Kézirattára, Ms 5075) javarészét ő készítette, hisz mint írja, az ő gépe „a családi tűzhely szolgálatába szegődött. Az otthon illusztrátora ez a szép, fényes lencse”.

A zene szeretete az egész családot áthatotta. Komoly vevői voltak a jelentős budapesti hanglemez-kereskedéseknek, Sándornak és Tessának külön füzeteik voltak, melyekben lejegyezték kedvenc operaáriáik szövegét.

Kégl Teréz napjait Pusztaszentkirályon, művelt, sokat olvasó, több nyelven beszélő családja körében töltötte. Rajtuk kívül környezetében nem volt szellemi igényeinek megfelelő társasága. Fennmaradt leveleiből kiderül, hogy fivérei távollétében mintegy „babiloni fogságban” érezte magát. Épp ezért nem meglepő, hogy bátyja hirtelen halálakor saját életének értelmét is elveszni látta.